Sziasztok! :)

Igen, ismét jelentkezem egy írással. Talán sokan meglepődhettek, hogy mostanában milyen gyakran meglátogatom a szorgalmas kis Olvasóimat. Nos, nálam az írás is egyfajta feszültséglevezetés, amikor megtelik gondolatokkal, problémákkal a fejem. Én így adom ki magamból, talán ez a legjobb módja az önkifejezésnek. És mivel elég régóta örvendeztetlek meg Titeket írásokkal, elérkezettnek láttam az idejét, hogy megtudjatok rólam pár személyesebb infót is, amiről eddig nem beszéltem. Úgyhogy a mostani írásom inkább egy példázat lesz, ha műfajilag be kellene kategorizálnom, de higgyétek el, tudom, miről beszélek. Jó olvasást a következő irományhoz, remélem, tetszeni fog. :)

 Manapság rohanunk. Nincs időnk semmire, csak arra, hogy idegesek legyünk, azon járassuk az agyunkat, mi lesz velünk holnap, hogyan éljük túl a következő napokat, heteket, éveket. Elszáguldunk egy sor olyan érték és dolog mellett, amit jobban kellene értékelnünk. Mert az mindenkinek (legtöbbünknek) természetes, hogy van egy meleget adó kis kuckó, ahova behúzódhatunk, ahol egyedül lehetünk, ahol nem kell megfelelnünk senkinek, hanem önmagunk lehetünk. És persze magától értetődnek az olyan dolgok is, amiket a társadalom és a média értékelt nagyra és fújt fel ekkorára: hogy ha nincs Facebook-unk, szabályosan földönkívülinek néznek... Kétségtelenül a pénz mozgatja a világot. És az marad talpon, akinek a legtöbb van. De mi van pénzért meg nem vásárolható dolgokkal? Már régen rájöttem, hogy az egyik legfontosabb és legnagyobb kincs az életben az egészségünk. A másik pedig - hangozzon bármilyen közhelyesen és szentimentálisan is -  a szeretet. De sajnos jellemző az emberre, hogy csak akkor kezdi el értékelni azt, amije van, amikor már elveszítette vagy közel áll ahhoz, hogy elveszítse. Jobb esetben kap még egy esélyt, hogy változtasson a hozzáállásán, de sok esetben nem ez történik. Gondoljunk csak bele: mi lenne, ha változás állna be az életünkben? Ha hirtelen történne velünk valami, elveszítenénk egyik szerettünket, ha ne adj' Isten egy betegséget diagnosztizálnának nálunk? Dühösek lennénk. És azt kérdeznénk, hogy vajon miért pont velünk történik mindez.

 Annyiszor feltettem már magamnak ezt a kérdést, te jó ég! Miért én? Mit tettem? De nem tudtam mást tenni, csak elfogadtam, beletörődtem. Az első tragédia 11 évesen ért, amikor édesapám meghalt. Gyerek még az ember, fel sem fogja, mi történik körülötte, csak egymás után zajlottak az események. És a legdühítőbb az volt, hogy én az utolsó pillanatig reménykedtem abban, hogy minden rendbe jön. De hát kinek van lelke összetörni egy gyermeki, boldog, gondtalan világot a halál gondolatával? Azóta másképp fogom fel a család jelentését és igyekszem megóvni a szeretteimet a legyőzhetetlen rossztól. A következő csapás tulajdonképpen kiskoromtól fogva húzódott, ugyanis problémák vannak a szívemmel és tudtuk, hogy ez később is hatással lesz az életemre. Először 12 évesen műtöttek vele. Aztán később az is kiderült, hogy epilepsziás vagyok, de ott már nem bírtam tovább és nálam is eltörött a mécses. Tényleg azt kérdeztem, hogy miért történik velem mindez? Kinek ártottam? De aztán megtanultam vele együtt élni. Mivel nálam a kórházi tartózkodások ezek alapján már meg se kottyantak, úgy gondolták, hogy akkor műtsenek már meg most is, 21 évesen, szintén a szívemmel, de erről már írtam. :) Szóval ezzel csak arra akartam utalni, hogy keresztülmentem már pár dolgon, de igyekszem pozitívan tekinteni a jövőbe (ez persze az adott vizsgaidőszaktól is függ...:P) és megpróbálom megélni az élet nagy pillanatait.:)

 Csak annyit akarok mindezzel kifejezni, hogy tanuljuk meg értékelni azt, amink van, mert lehet, hogy másnak nem adatott meg. Én boldognak érzem magam, nem hinném, hogy bármivel is kevesebb lennék akárkinél. Ne menjünk el egymás mellett szó nélkül, adjunk lejjebb a büszkeségünkből és tanuljunk meg megbocsájtani. Nehéz, de csak jobban járhatunk vele, ha e szerint élünk és nem a pénz határozza meg az életünket. Mert bár tényleg megold sok gondot és problémát, nem boldogít, ha magányosak vagyunk vagy ha nem vagyunk egészségesek. Én legalábbis így gondolom, bár tudom, az ilyen gondolkodás napjainkban halálra van ítélve.