Íme, ismét szólok hozzátok, vagyis inkább írok. Ezúttal egy versemet szeretném megosztani az olvasókkal, amit kb. 2 áve írtam. Kíváncsi vagyok, mennyire nyeri el a rokonszeveteket, szívesen fogadok bármilyen jellegű kommentet, persze az ízlésesség határán belül. Szóval jó olvasást és ígérem, hamarosan érkezik a többi vers, történet és érdekesség!:)

A kapu

Éjjelente álmaimban folyton egy kaput látok,

Kéken csillog, vakítón fénylik, s kísért, mint egy átok.

Hatalmassága lenyűgöz, pont olyan, mint az égbolt,

S hogy a kapun túl mi van, számomra eddig titok volt.

Gondolatok ezrei cikáznak bódult fejemben,

Keresek, kutatok, mint egy őrült, emlékeimben.

De a kapu hirtelen bezárul, én bennragadok,

Egyedül maradtam, egyedül: érzem, fogoly vagyok.

A rácsokon keresztül érzem a tavasz illatát,

S közben közeledik valaki: hallom léptei zaját.

Elcsukló hangon kiabálom, bár szabadulnék ki!

Ki lesz a Megváltóm? Ki visz el innen? Kicsoda? Ki?

De a kapu nem nyílik, makacsul őrzi rabjait,

Ki itt belép, adja fel az összes, régi álmait.

Ha még egyszer érezhetném, milyen a friss levegő,

Láthatnám azt, ahogy a nap nyugodni tér s hogy feljő!

Boldog lennék! Boldog, még utoljára az életben.

De semmit sem tehetek. Ez a Sors, mely jutott nekem.

Éjjelenként álmomban folyton csak egy kaput láttam,

Kéklőn, vakítóan csillogott s én előtte álltam.

Hatalmassága megrémisztett, csak sírni akartam,

Addigi összes bűnömet egy csapásra megbántam.

Felidéztem gyermekkorom egyik régi dallamát:

„A bűnösnek bűnhődnie kell! Kárhozzon, vesszen hát!”