Sziasztok Kedves Hűséges Olvasóközönségem!:)

Telnek-múlnak a napok, s én ismét előállnék egy verssel. Egy órámon szállt meg az ihlet, bár elég szomorú lesz a költemény. Egyik kedvenc gyermekkori mesém inspirált írás közben, aki ismeri Andersent, rá fog ismerni, hogy melyik is ez. Aki nem, az kérdezze meg kommentben vagy ragadjon magához egy mesekönyvet!:) Remélem, elnyeri tesztésteket és nem szomorodtok el nagyon, sőt inkább felhívja a figyelmeteket, hogy jobban odafigyeljünk egymásra.

Az angyal

Fáradt fényét a nappal leveti,

Az éjbe borult táj kárörvendőn kineveti.

A meleg szobák vidám embereket rejtenek,

Kik a fagyos, kihalt utcáról mit sem sejtenek.

Csak egy kislány bolyong árván, otthonát keresve,

Apró teste kétségbeesetten összerezzen fájón, dideregve.

Miért van egyedül? Miért nincs mellette senki?

Miért kellett a Sorsnak tőle mindenkit elvenni?

De nem volt ez mindig így, egykor ő is boldogan élt,

Szerető családja körében soha semmitől sem félt.

Édesanyja féltőn, óvón puha karjaiba vette,

Így nyugtatta kedvenc meséjével majdnem minden este.

Édesapjától sok-sok dicséretet kapott,

Mely az idő múlásával emlékeiben kicsit sem kopott.

Forró szeretet töltötte el picinyke szívét,

S ahogy erre gondol, csontjaiba mar a sikító szél.

Vöröslő arcát beborítják az égetó, sós könnyek,

Mikor? Mitől? Hogyan? Kivel lesz már könnyebb?

Csöppnyi lábai fáradnak, ereje egyre fogy,

Miközben két ismerős alak szemei előtt felragyog.

Édesapja és édesanyja jött el érte,

Nincs más tanú, csak a Hold világító fénye.