Sziasztok!
Tudom, tudom, ismét sok idő telt el a legutóbbi posztom óta, amiért elnézést kell kérnem. De megint csak úgy éreztem, hogy nem tudnék semmi bölcs és velős mondanivalóval, illetve hiteles életigazsággal elétek állni. Az üres fecsegést pedig nem tartom sokra. Persze hozzátartozik az élethez ez is. Biztosan mindannyian voltunk már olyan helyzetben, mikor nem akartunk valakivel beszélgetni, de le kellett futni a kötelező köröket, mert szükségünk volt az állásra, infóra vagy mert az illem úgy diktálta. Én is jártam így nem is olyan régen. Az ominózus esetnél ahhoz lett volna kedvem, hogy csak üljek bambán, nézzek ki a fejemből és néhány dologról elgondolkozzam. Most ne gondoljatok egy tök antiszociális embernek, nem tartom magam annak, de vannak olyan emberek, akik nem adnak semmi pluszt az életünkhöz, hanem csak elszívják az értékes energiánkat. Ha egy módunk van rá kerüljük az ilyen energiavámpírokat, és ne érezzük magunkat rossznak vagy gonosznak, amiért nincs kedvünk az úgynevezett "small talk-hoz." Szóval ezzel megint csak oda akartam kilyukadni, hogy ne vesztegessük a drága időnket, mert olyan gyorsan peregnek a homokszemek életünk képzeletbeli homokóráján, hogy mire felocsúdnánk, már késő. Csináljuk azt, amihez kedvünk van, és ami boldoggá tesz bennünket! Merjünk álmodni és célokat kitűzni magunk elé, mert ezek visznek előre minket. És ha mindent jól csináltunk, akkor boldog és kiegyensúlyozott életünk lesz, ezt persze nem könnyű elérni - főleg a mai világban nem. Ezzel a bejegyzéssel csak egy nagy löket erőt és energiát kívánok a kitartáshoz, ami mindannyiunkban megvan! :) Na és persze publikálom új szerzeményem, mely ezúttal is egy érdekes vers lesz, imígyen szólanak a következő sorok:
Meghalni egy perc alatt
Különös álom ébresztett, míg a hajnal hasadt,
Eltűnődtem, vajon milyen lehet meghalni egy perc alatt?
Fájdalmas kínok közt vergődve, lassan emésztene fel a vég?
Vagy lágy, nyugodt dallammal csábítana magához a rejtelmes ég?
Félve-kíváncsian töprengtem, s közben reggelre virradt,
Már a rutin és a monotónia jellemzi minden mozdulatomat.
Az ajtón kilépve ismerősen idegen érzés ejt foglyul,
Szúrós tekintetek merednek rám mindenhonnan, zordul.
Egy perc és én is felveszem a megszokott, mindennapi álarcot,
Ugyan hogy halhatnék meg 1 perc alatt, ha már rég halott vagyok?
