Sziasztok! :)
Elérkezett a sokak által várva várt december, ami az év egyik legszebb hónapja. Nem csak azért, mert - ha az időjárás kedvez nekünk - a táj fehérbe öltözik, hanem mert ilyenkor végre összegyűlik a család, együtt töltenek egy kis időt, amit év közben talán nem tehetnek meg. Bár egyre baljósabb jeleket kapunk a gazdaság világából, mindenkit arra bíztatok, hogy ez ne legyen hatással az emberi kapcsolataira, hiszen azok sokkal fontosabbak, mint az ajándékok, a pénz vagy a pénzért megvehető dolgok tömkelege. Nekem már az is nagyon nagy ajándék, hogy együtt lehetek azokkal, akiket szeretek, egy forró tea vagy kakaó, netán forralt bor kíséretében nézhetem az ablakból a lassan szállingózó, hatalmas hópelyheket és karácsonyi dalokat hallgathatok. A karácsony ne az ajándékozásról szóljon, hanem arról, hogy odafigyelünk egymásra, támogatjuk a másikat, segítünk neki. Ez sokkal nagyobb ajándék, mint egy tárgyi, megvásárolt eszköz. De távolodjunk el egy picit a karácsony témájától. Ahogy azt eddig megfigyelhettétek, főleg versekkel örvendeztettelek meg Titeket, szóval arra gondoltam, szakítok ezzel a hagyománnyal és egy műfajilag egyelőre besorolhatatlan, mégis nagyon fontos és mély érzéseket tartalmazó írással állnék elétek. Remélem, ezt is értékelitek, csak úgy, ahogy a versekkel tettétek. Fontosnak tartom, hogy az év végéhez közeledve én is számot vessek - ahogy a nagy költők szokták -, nem csak erről az évről, hanem az egész eddigi életemről. Nos persze nem kell megijedni, nem fogom taglalni a totyogós-korszakomtól kezdve egészen a napjainkig, csak szeretnék kicsit betekintést nyújtani, mik is zajlottak le bennem életem során. Egyébként szerintem sokak számára ismerősek lesznek az általam feszegetett kérdések, problémák, hiszen ezen az időszakon mindannyian átesünk legalább egyszer. Szóval, jó szórakozást és jó olvasást, remélem, kellemes kikapcsolódást nyújt Számotokra a nagy karácsonyi készülődés közepette! :)
Van egy időszak az ember életében, amikor úgy érzi, bármit megtehet, nincsenek következményei, nem kell felelősséget vállalnia, ő az élet császára/császárnője. A gyermekkor gondtalanságát mindenki visszasírja, hiszen akkor nem foglalkozunk a problémákkal, hiszen az a nagyok dolga. A mi feladatunk annyi, hogy megegyük a levest és a spenótot, mert attól nagyok és erősek leszünk illetve megcsináljuk a házi feladatot. Aztán elérkezik egy másik korszak, amikor egyre jobban foglalkoztatnak olyan kérdések, hogy vajon ez miért így van? Ennek vagy annak mi az oka? Velem is ez történt. Nem is tudom, hány éves lehettem, de ezt nem is lehet korhoz kötni. A lényeg az, hogy kíváncsi lettem, keresni kezdtem önmagamat. Ki vagyok én? Mi értelme van annak, amit csinálok? Mi lesz velem a jövőben? Ezekre a kérdésekre felnőtt fejjel sem könnyű válaszolni, hát még tinédzser korban az épp aktuális problémákkal küszködő ("Már megint van egy pattanásom!" , "Tetszik az a srác, de ő biztosan csúnyának tart..." , stb.) lánynak, aki keresi a helyét a világban... Elkerülhetetlen, hogy fájdalom érjen ebben a korban, de ez is hozzátartozik a felnőttéváláshoz. Az első csalódások, veszteségek, amikor igazán a lelkembe tiportak, ekkor értek. De ezeken tovább kell lendülni, hiszen ennél csak rosszabb lesz, ha kikerülök a való életbe - ezzel próbáltam "nyugtatni" magam, de valahogy mégis féltem és félek még most is kiszakadni a védelmet nyújtó burokból. De meg kell tennem. Ahogy öregszem vagy inkább komolyodok, úgy válik egyre világosabbá az önmegismerés homályos útja, az akadályok elgördülnek a lábaim elől és rájövök, ki is vagyok én. Már nem az számít mit mondanak, hanem az a fontos, ki mondja. Nincs senki, aki megvédjen, nekem kell kiállnom magamért, ami az egyik legnehezebb dolog a világon, a mindennapokban. De ezzel együtt lesz teljes az élet. És én úgy érzem, lassan egésszé válok.
