Sziasztok!
Tudom, tele van már a padlás azzal, hogy minden írásomat úgy kezdem: ne haragudjatok, hogy csak most jelentkezem és szabadkozom, amiért sokáig nem írtam, bocsánatot kérek, stb. De sajnos most is kénytelen vagyok ezt tenni: hiszen majdnem több, mint 4 hónap telt el az utolsó bejegyzésem óta. Azóta történt egy s más, mondhatjuk azt is, hogy fenekestül felfordult az életem. Nyugi, nem kell semmi rosszra gondolni, de elég nagy változások mentek végbe az életemben ebben a pár hónapban. Az egyik például, hogy megszületett az első unokahúgom, Panka. Nagyon édes kis teremtés, de rendesen leszívja a család, így az én energiámat is. Nem bánom, hogy alkalmam nyílik egy picit babázni, hiszen így már könnyebb dolgom lesz, ha majd én nézek anyai örömök elé. Persze ez még odébb lesz, de azért élvezem, ha a kis Pancsika gügyög, rám mosolyog vagy éppen fürdetés, etetés vagy pelenkázás van, hiszen aktív megfigyelőként én is ott téblábolok a közelben vagy akár ki is veszem a részem a feladatok oroszlánrészéből. :) Emlékszem, mikor először megláttam a babát, azt hittem, csak egy játékbaba és nem is mertem sokáig megfogni, mert féltem, hogy a törékeny kis testét esetleg összeroppantom, de az idő múlásával aztán magabiztosabbá váltam és most már gyakrabban veszem át a nővéremtől, hogy szusszanhasson egy picit. A másik fontos történés, hogy egy teljes hónapot Németországban töltöttem január közepétől egészen február közepéig. Be kell valljam, hiányzott az itthoni légkör, még akkor is, ha mindenhonnan csak rosszat hallani a magyarokról. Na és persze nem utolsósorban nagyon hiányzott a családom, a barátom és a barátaim. Mégiscsak egy idegen környezetben voltam egy hónapig, ami azért lássuk be, hosszú idő. De szerencsésen hazatértem és itthon már Panka fogadott. :) Meg az iskola, ami most a legfontosabb számomra, hiszen utolsó éves vagyok az egyetemen, nem szeretnék csúszni, szóval most írom a diplomamunkámat, tanulni sem ártana és az itthoni teendőket is ugyanúgy el kell látnom. Sokszor érzem úgy, hogy lassan a kiborulás szélére kerülök, de igyekszem optimistán állni a dolgokhoz, tartani magamat és végigcsinálni azt, amit célul kitűztem. Próbálok nem rágódni a múlton, csak a jövőbe tekinteni és a jelenben élni (ami nem mindig sikerül), de a következő verssel is ezt szeretném sugallni, illetve ez ihlette az alábbi költeményt, remélem, elnyeri a tetszéseteket és megtiszteltek a visszajelzésekkel és azzal, hogy minél többen elolvassátok! :)
Az élet szobái
Véresre festi a vöröslően fénylő nap a kék eget,
A dühös szél millió apró falevelet hajszol, kerget.
Magányosan áll a pusztán egy üres kis ház,
Elhanyagolt, kopott, csendes: rá csak az ég vigyáz.
Szobái porosak, a falakon mély repedés kúszik,
Nehézkes múlt-illat, ami hirtelen az orromba úszik.
Ahogy bejárom a szobákat, emlékek törnek fel bennem,
Könny-ízűt nevetek: csak még egyszer, de jó itt lennem!
Az óra gyorsan ketyeg, indulok, nem tart már itt semmi,
Megtanultam már, hogyan kell - ha fájón is - búcsút venni.
Álmomban még visszajárok, itt mindig otthon vagyok,
Ahogy felnézek az égre, már vakítóan ragyognak a csillagok.
